A mi családunkban nem volt bevett gyakorlat a liberális gyermeknevelés ama metódusát alkalmazni, miszerint a gyereknek joga van tudni mindenről. Így csak felnőtt fejjel szereztem tudomást azokról a hónapokról, évekről, amikor nekem ugyan megvolt mindenem (élelmem, ruhám, játékom, tanfelszerelésem), ám közben a szüleim zsíros kenyéren éltek, és fillért fillérre rakosgatván próbáltak kilábalni az őket fenyegető létbizonytalanságból. Óvodásként nem tudtam, mi az, hogy GMK, TMK, második, harmadik munkahely, maszekolás, háztáji. Hogy egyik munkából ki, másik munkába be. A szüleim boldog gyerekkort akartak teremteni nekem, és meg is tették. Bármi áron.

Aztán felnőttem. És szépen, lassan megtudtam mindent. Jogom volt a tudáshoz, hiszen felelős tagja lettem a társadalomnak.

Ám vannak dolgok, amiket a mai napig nem tudok. Ezeket a dolgokat 40, 50, 90, vagy ki tudja, hány évre titkosították. Azok, akik ma sorra halnak meg. Úgy, hogy felelősségre vonásuk posthumus sem kivitelezhető már. Csakhogy ezek az emberek nem a titkaikat viszik a sírba. Csupán a döntéseiket, amelyek a titkok elmismásolására születtek. A titkok itt maradnak velünk. Együtt kell élnünk velük. Viszont van egy óriási, hatalmas, eget rengető probléma: a lappangó titkok megmételyezik az egész társadalmat. Ennek legeklatánsabb példája Göncz Árpád halála.

Nem kívánom részletesen elemezni Göncz pályafutását. Sem az irodalmit, sem a politikait. Az azonban tagadhatatlan tény, hogy ő volt, aki köztársasági elnökként nem írta alá a Zétényi-Takács törvényt. Sőt mi több, azt a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság elé terjesztette kivizsgálásra. (Megszolgálta a munkás a maga bérét, évekkel később Sólyomot is elnöki poszttal jutalmazták.)

De vajon emlékszik még rá valaki, milyen indokkal utasították el azt a törvényt, mely a pártállam bűnöseit, a kádári nomenklatúra működtetőit vonta volna felelősségre? Nos… az elévüléssel. Valamint azzal, hogy a hűtlenség és hazaárulás rendszerspecifikus. Leírom még egyszer: a hűtlenség és hazaárulás rendszerspecifikus.

Mintha a gyilkosságra, vagy a nemi erőszakra azt mondanánk, hogy „idegállapot kérdése”. Habitus-függő. Tehát, aki bizonyíthatóan amúgy is rossz passzban van, netán elveszítette a munkáját, vagy kiderült, hogy rákos beteg, az teljes joggal ölheti meg azt, akire épp mérges. Illetve, ha mondjuk bizonyíthatóan nagyon régen közösült, akkor joga van ezt bepótolni az első arra jövő hölggyel, függetlenül attól, hogy a hölgy akarja-e a nemi aktust, avagy nem.

Pedig a Zétényi-Takács törvény tervezetében feketén-fehéren ez áll:

„Az új Országgyűlést nem a bosszú és a megtorlás, hanem a törvényesség és az igazságtétel szelleme vezeti”. 

Ez alapján tehát csak a legsúlyosabb bűnöket torolták volna meg: a hűtlenséget és a hazaárulást.  

És itt jött el az a pont, ahol a Fidesz egy évvel korábbi választási koalíciós partnere, az SZDSZ cinizmusságában túlment minden határon. Elkezdte sajnálni Bárdossyt és Szálasit. Hogy ez miből derül ki? Nem másból, mint Mécs Imrének, az SZDSZ vezérszónokának a törvénytervezet elutasításához fűzött hozzászólásából:

„A II. Világháború után a háborús bűnök megtorlását a magyar társadalom nem megtisztulásként, hanem egy tőle függetlenül végbemenő bosszúhadjáratként, valamint hárítási lehetőségként élte meg. Álláspontom szerint a Zétényi–Takács-törvény is csak arra lett volna jó, hogy bűnbakokat képezzen, és a társadalom ne nézzen szembe azzal, hogyan jutott el a legvidámabb barakkig.”

Politikai bikkfanyelvről magyarra fordítva: ha elítéljük a bűnösöket, a társadalom nem néz szembe saját magának a diktatúra éltetésében vállalt szerepével. Tehát a valódi, a tényleges bűnösök helyett Mécs (és hát Göncz is) magát a magyar nemzetet tette felelőssé a kommunista rémuralom bűneiért. Mindenkit. Egységesen. Kollektíve. Mert – gondolom – a kollektív bűnösség elve nem rendszerspecifikus.  

Így és ezért nem érezhetem most azt, amit egy normális jogállam normálisan gondolkodó polgárának éreznie kellene, amikor egy korábbi köztársasági elnöke eltávozik az élők sorából. Gyászt és fájdalmat kellene éreznem. Ehelyett azt érzem, hogy az utolsó Tanúk egyike távozott. Úgy, hogy a tanúk padjára soha fel nem ültették. Sem kellő tényanyaggal, sem kellő rálátással nem rendelkezem azt illetően, hogy Göncz „Patkány” mivoltát egyáltalán taglaljam. Eléggé szerencsétlen dolog, hogy egyáltalán előfordulhat vele kapcsolatban ez a fajta képzettársítás, melyről a mai napig nem tudjuk, hogy inszinuáció-e csupán, vagy valós történéseken alapuló történelmi tény. Na, de miért nem tudjuk? Mert Göncz nem akarta, hogy tudjuk. És miért nem akarta? Na, EZ a nagy kérdés. Sőt! Ez az EGYETLEN kérdés.

 Az egyetlen valóban fontos és jogos kérdés.

Hogy vajon egy ’56-os szabadságharcos, életfogytiglanra ítélt hős miért nem akarhatta a bűnösök felelősségre vonását? (Többek között azét a Biszku Béláét, aki 1991-ben, a tervezet benyújtásakor még csupán 70 éves volt.) 

Hogy vajon egy ’56-os szabadságharcos, életfogytiglanra ítélt hős, aki a „Történelmi Igazságtétel Bizottság” alapító tagja, majd alelnöke volt, hogyan nem kívánhatja a történelmi igazságtételt?

Ezt a  paradoxont azóta sem oldotta fel senki. Persze a paradoxon épp azért paradoxon, mert feloldhatatlan. Tehát a paradoxon feloldása önmagában is egy paradoxon. Jobb tehát, ha nem foglalkozunk vele. Inkább emlékezzünk, és gyászoljunk. Bibó helyett babó - fütyülő skinheadek helyett járkáló entek.  

Ha lenne még ebben az országban olyan párt vagy szervezet, amelyik a politikailag korrekt, és semmitmondó kondoleálás helyett pontosan ezekben a napokban vetné fel a felelősség kérdését, akkor talán visszatérne a hitem abban, hogy egyáltalán akarja még itt valaki az igazságot.

Mert az egyetlen fontos kérdés egyetlen fontos alkérdése ez: akarja-e itt még bárki is tudni, hogy az 1990-ben felálló Országgyűlésben vajon hány ügynök, hány titkosszolga, hány kettős állampolgár, hány gyilkos, hány tolvaj, hány kufár, hány országáruló volt. Hogy ezek a mostani mérhetetlen vagyonok, amelyek csupán néhány ember kezében összpontosulnak - miközben szociális ellátó rendszerünk éppúgy romokban hever, mint iparunk - miként keletkeztek? Hogy hogyan lehetséges az, hogy a politikai és gazdasági közélet szereplői egyik pártból a másikba átülve, négyévente ideológiát cserélve menthették át magukat 1988-ból 2015-be?  

Vagy megelégedünk azzal, hogy Göncz Árpádnak is szobrot állítunk? Mondjuk a Nagy Imréé mellett? Aztán később ugyanoda helyezzük el Sólyomét is, amint éppen átkel a hídon? Esetleg megvárjuk, míg Pozsgayról is kiderül, hogy ellenálló nemzeti hős volt? És hogy Biszku sem úgy gondolta, csak „idegállapotban volt”? Hogy itt senki nem figyelt meg senkit? Hogy itt senki nem zsarolt meg senkit? Hogy a privatizáció… hogy a kárpótlási törvény… hogy az olajszőkítések… hogy az Aranykéz utca… hogy a… hogy a jó életbe már…

Vannak dolgok, amiket a mai napig nem tudok. Ezeket a dolgokat 40, 50, 90, vagy ki tudja, hány évre titkosították. Méghozzá maguk az érintettek. Hogy én ne tudjam ezeket a dolgokat. Mert nekik csak arra vagyok jó, hogy négyévente biankó csekket állítsak ki becsületességükről, feddhetetlenségükről, és a demokráciába vetett hitükről. Máskülönben óvodás gyereknek néznek. Gyereknek, akire nem tartozik a családja/országa ügye. Aki csak arra jó, hogy játsszon szépen azokkal a játékokkal, amiket fentről adnak neki. És tanuljon. Tanulja meg a leckét. Például, hogy „Halottról vagy igazat, vagy semmit”. Hogy nem illik az elmenőt „gyalázni”. Hogy ne a múltat vakargassuk, hanem a jövőt építsük.

Hát akkor nem vakargatok tovább én sem. Bár a nekem kiadott leckét én soha meg nem tanulom, de igyekszem annyira „polkorrekt” lenni, amennyire erőm engedi. Tehát:

Isten irgalmazzon Göncz Árpádnak, és mérhetetlen szereteténél fogva adja meg neki a túlvilági életben mindazt, amit földi életében kiérdemelt!

() VBT ()